Egyik este két őrangyal találkozott a város kapujában. Köszöntötték egymást,aztán egyikük ezt kérdezte. „Mi dolgod mostanában? Mik a feladataid?"A másik angyal így válaszolt: „Rám bízták,hogy vigyázzak egy elesett emberre. Lent lakik a völgyben; nagy bűnök nyomják a lelkét, tejesen elzüllött. Hidd el, nagyon nehéz megbízatás ez,dolgozom is keményen."
Az első angyal így vélekedett: „Nem olyan nehéz ez. Sok bűnöst ismertem, Sokukat védelmeztem. Most viszont egy jámbor emberről kell gondoskodnom, amott lakik az árnyas rendházban. Elhiheted,ez aztán nem mindennapi, Kényes feladat."
A másik angyal felmordult: „Ugyan már, miféle nagyképű túlzás ez! Már hogyan lehetne egy szent életű ember oltalmazása nehezebb, mint egy züllött alaké?!"
Az első angyal méregbe gurult: „Szégyentelen! Még hogy én nagyképű! Színtiszta igazat beszélek! Szerintem te Magad vagy nagyképű!" Az angyalok egyre dühödtebben védték a maguk igazát először csak a szavaikat hívták segítségül, végül a szárnyaikat,sőt ökleiket is.
Míg így dulakodtak, megjelent egy arkangyal, és szétválasztotta őket. „Mi ütött belétek,miért verekedtek?" -kiáltott rájuk.- „Hát nem tudjátok,hogy őrangyaloknak szigorúan tilos a verekedés? Ki vele, mi a baj?" A két angyal egymás szavába vágva kezdte bizonygatni, hogy a munka,amivel megbízták, nehezebb mint a másiké,és nagyobb elismerést érdemel.Az arkangyal megcsóválta a fejét, elgondolkozott,majd így szólt:
„Barátaim,bizony,nem tudom eldönteni, melyikőtök megbízatása érdemel nagyobb tiszteletet.Ám a rám ruházott hatalom kötelez arra ,hogy békességet és rendet teremtsek. Ezért tehát közlöm veletek, hogy mostantól ki-ki a másik feladatát látja el. Most majd megtapasztalhatjátok a magatok bőrén,melyik megbízatás a nehezebb!Menjetek,lássatok munkához!"
A megregulázott angyalok fölszedelőzködtek,közben így mérgelődtek magukban:"Ezek az arkangyalok! Napról napra megkesrítik a magunkfajta egyszerű angyalok életét."Az arkangyal pedig nézte őket,s így gondolkozott "Egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk. Az őrangyalokra folyton vigyázni kell."
(Khalil Gibran)
