- De angyalok igenis vannak! - mondta durcásan, és berohant a szobájába. Szülei órákon át kérték, hogy jöjjön elő, hogy beszéljen hozzájuk, hogy bocsájtson meg nekik. De a kisfiú nem felelt. Az anyukája azt hitte, hogy biztos ott duzzog az ágyán. Benyitott hozzá. A szoba üres volt. Egy papír hevert a padlón.
A lakás a 2. emeleten volt. Az ablak nyitva. Talán kiugrott? Rohant ijedten a nő, lenézett a járdára, hogy ezt tette-e. De nem látta. Pedig teljesen meg volt világítva, de nem volt ott holttest.
Visszament, leült az üzenet mellé, és csöndesen olvasni kezdte:
"Szüleim! Ne sírjatok értem, ne gyászoljatok engem. Hisz nem haltam meg. Ebben a világban már nem volt többé maradásom, elhívtak. Most hogyha kinéztek az égboltra, ott a legfényesebb csillag: az az én otthonom. Ott éltem még mielőtt közétek kerültem volna. Honvágyam volt, mert itt senki nem hitt nekem. Nem a ti hibátok, hogy elmentem. Ti emberek vagytok földi felfogással. Én sosem voltam az. Sokszor megpróbáltam elmondani nektek, hogy nem vagyok az, aminek látszom; de nem hallgattatok végig. Most már elhiszitek, hogy vannak angyalok?''
