Az angyal tükre

Gondoltak már arra, hogy vajon az Úr hogyan választ anyát a fogyatékos gyermekeknek?
Látom magam előtt az Urat, hogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméjének megtestesítőjét, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

Arnold Elizabeth fiú, védőszentje: Mátyás. Frederich Marsulli, lány: védőszentje: Cecília. Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik. Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.

Az angyal kíváncsiskodik, miért éppen neki Uram? Hisz olyan boldog. Éppen ezért, mosolyog az Úr. Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést. Kegyetlenség volna.

De lesz hozzá elég türelme? Kérdezi az angyal. Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túl esik az első megrázkódtatáson, és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt, meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának majd ezzel kell együtt élnie, és ez nem könnyű dolog. De uram, talán nem is hisz benned. Elmosolyodik. Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés. Az angyal a levegőért kapkod.

Önzés? Hát az önzés erény? Az Úr bólogat. Ha nem tud néha elszabadulni egy gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják Őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. És amikor a gyermeke először mondja neki, hogy Mama, csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének milyen egy fa, egy naplemente, olyannak fogja látni a teremtményét, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogyan én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni. És az olyan biztos, mint hogy mellette állok.

És ki legyen a védőszentje? Kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben. Az Úr elmosolyodik. Elég ha adunk neki egy tükröt.

A gyermek így szólt Istenhez

- Azt beszélik, holnap leküldesz a földre. De hogyan fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?

Az Isten azt válaszolta:
- A sok angyal közül kiválasztottam egyet neked. Várni fog téged és vigyáz majd rád.

- De - mondta a gyermek - itt a Mennyországban nem csinálok semmi mást, csak énekelek és mosolygok. Erre van szükségem, hogy boldog lehessek.

Az Isten így szólt:
- Az angyalod mindennap fog énekelni neked, és érezni fogod az angyalod szeretetét, és boldog leszel.

- És - mondta a gyermek - hogyan fogom megérteni az embereket, ha nem értem a nyelvüket?
- Könnyű - mondta az Isten. - Az angyalod meg fogja tanítani neked a legszebb és legédesebb szavakat, amiket valaha is hallani fogsz és az angyalod türelemmel , gondossággal meg fog tanítani beszélni is.

A gyermek felnézett Istenre és így szólt:
- És mit fogok tenni, ha veled akarok beszélgetni?

Isten rámosolygott a gyermekre és azt mondta:
- Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet és megtanít imádkozni.

- A gyermek azt mondta:
- Úgy hallottam a földön rossz emberek vannak. Ki fog engem megvédeni?

Az Isten megölelte a gyermeket és azt mondta:
- Az angyalod óvni fog téged akkor is, ha ez az élete kockáztatásával jár!

A gyermek szomorúan nézett és így szólt:
- De mindig szomorú leszek, mert nem láthatlak téged!

Isten megölelte a gyermeket.
- Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni, hogy hogyan juthatsz vissza hozzám. Habár én mindig melletted leszek.

Ekkor nagy békesség volt a Mennyben, de már hallani lehetett a földi hangokat. A gyermek sietve megkérdezte:
- Istenem, ha most mennem kell, kérlek áruld el nekem az angyalom nevét!

- Isten így válaszolt:
Az angyalod neve nem fontos...Egyszerűen csak így fogok hívni:


A N Y U C I !!!

Angyali üdvözlet

Mikor Máriának megjelent az Angyal, jó hírt hozott. Az az Angyal, akit én megbíztam többet is tett, elhozta nekem a gyermekeimet.

Akkor, 1989 decemberében én éppolyan türelmetlen voltam, mint Mária lehetett annak idején, mikor a kisdedet várta. Azért voltam türelmetlen, mert éppen fél éve volt annak, hogy elhagytuk a szülőföldünket, a családunkat, szüleinket és két kicsi gyermekünket. Eljött egy pont az életünkben, amikor szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy ott nekünk már nincs jövőnk, csak múltunk. Nagyon nehéz döntés volt, de meghoztuk és ez azzal járt, hogy nem láttuk július 6. -óta a két gyermeket. Nem láttam felállni a fiamat, nem ölelhettük magunkhoz. Kis cserfes Rékánk meg csak mesélt-mesélt az öccsének rólunk, meg Szegedről, ahova majd egyszer nemsokára ők is elutaznak.

Családegyesítési kérelmünket akár a holdba küldtük volna el, esélyünk sem volt arra, hogy egyhamar viszont lássuk a családunkat.

Bár helyzetünk addigra stabilizálódott, mindketten dolgoztunk, a gyerekek nélkül mégis olyanok voltunk, mint az élőhalottak. Reggelente álmosan csörömpöltek a villamosok, mikor dolgozni indultunk. Én kórházban dolgoztam, a férjem nem messze tőlem egy műhelyben, munka után találkoztunk a közeli buszpályaudvaron és egy sietős szendvics-ebéd után indultunk Balástyára, ahol egy tanyán dolgoztunk másodállásban. Ott jó volt lenni, csend, béke, duruzsoló kemencén lustán doromboló macskák. Gyógyult a lelkünk. Este az utolsó busszal indultunk haza. Haza?! Igen, haza, az albérletbe, ahol nagyon várt minket borostyán szemű Rozi cicánk.

És a napok teltek, egyik a másik után. Jöttek a hétvégék, mikor a legközelebbi telefonfülkében fagyoskodva, reménykedve hívtuk őket és hallgattuk a könnyeinket nyelve, ahogy a fiúnk beleszuszog a kagylóba, Réka csicsereg, és hallgattuk, ahogy biztatnak a szüleink, a barátaink, majd csak megjön az az útlevél hamarosan.

Ahogy december lett, egyre nagyobb lett bennem a várakozás és a vágyakozás. Ajándékokat vettünk, még egy kicsi fát is, bár nem ígért örömet az ünnep.

Képeslapokat válogattam, mikor megláttam az Angyalt. Kis hétköznapi angyalka volt, semmi csillogás, puttós gömbölyűség, mégis őt választottam. Téli, reménytelenül szürke alkonyat volt, mikor megírtam azt a képeslapot.

"Drágáim, nem kívánok nektek boldog karácsonyi ünnepeket, mert mire megszületik a kis Jézuska, mi már együtt leszünk. Megkértem ugyanis ezt az Angyalt, repítsen hozzánk titeket." És én szívből hittem és bíztam benne, hogy így lesz! Mi ad az embernek erőt és biztatást, mi ad hitet ilyenkor, nem tudom.

Mikor odaát kitört a forradalom, el nem mozdultunk a tv mellől. A telefonok
süketek voltak, csak remélni tudtuk, hogy nem fullad vérbe a szabadság.

Emlékszem, december 21-e volt, este 10 óra is elmúlt, mikor megverték az ablakunkat. Egy kedves barátunk volt, elképesztő hírrel, telefonáltak Debrecenből, hogy ott vannak a gyerekek, egy lelkész házaspár hozta át őket Váradról. Máig nem tudom, hogy téptük magunkra a ruhát és rajzottak a kérdések: ki ez a házaspár, megvan a címük és mikor indul az első vonat Debrecenbe? És mivel akkorra nekünk nemcsak angyal, hanem ember barátaink is lettek már ideát, jött a következő meglepetés: akár azonnal indulhatunk barátaink Trabantjával. Termoszba meleg tea került és szendvicsek a hátizsákba, kinn minden ragyogott a fagytól, a kis Trabantban megfagyott a leheletünk. Az úton sok kisebb-nagyobb konvojjal találkoztunk, síró-nevető emberek tartottak fellobogózott autókon a határ felé, vitték a kenyeret, az élelmet.

Valamikor éjfél után érkeztünk a karácsonyi díszben szendergő cívis városba, rövid keresgélés után megtaláltuk az utcát és a házat. Égett az udvari villany, már vártak ránk.

Csengetni sem kellett, nyílt az ajtó és mi némán borultunk egymás nyakába az idegen asszonnyal, aki kézen fogott és a félhomályos házban bevezetett egy sötét szobába.
Csak egy kis lámpa ég. A szőnyegen játékok, két heverőn két kis "batyu". Az egyik "batyu" a fal felé fordulva alszik, a másik ébren fekszik, csillognak a szemei a kis rigócskánknak.

Másnap, Szegeden, ünnepi Istentiszteleten vagyunk, a lelkész gyermekeink kezét fogva meséli a gyülekezetnek, csoda történt. Mindenkinek hull a könnye.

Azóta hiszek a csodákban.

http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/angyali-dv-zlet

Angyali érintés

"A halál, a veszteség érzése mindig fájdalmas, de különösen az, ha egy gyermek, számára a legfontosabbat - az Édesanyját - veszíti el. Történetünk kis szereplőjével éppen ez történt. Mikulás napja előtt két héttel halt meg az Édesanyja.

Az apukája próbálta félretenni az őt ért veszteséget, hogy a kislányának minél több vigaszt tudjon nyújtani. Megbeszélte hát egy barátjával, aki Télapóként egy közeli áruházban dolgozott, hogy legyen ebben segítségére. Elmondta az elképzeléseit, a "Télapó" pedig boldogan vállalta el a feladatot. Megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak az áruházba, hogy a kislányt találkozhasson a Télapóval.

Másnap hamar végeztek a vásárlással, és az apa úgy intézte, hogy arrafelé menjenek, ahol a télapónak elmondhatták a gyerekek kívánságaikat. A kisfiúk és a kislányok énekeltek, verset mondtak a Télapónak, de volt, aki csak hallgatott, a többiek pedig, akik még nem kerültek még sorra, szájtátva figyelték a produkciókat. A kislány is nézegette őket, de míg a többiek szemében vidámság csillogott, az övében valami mély, szelíd fájdalom. Eszébe jutott, hogy tavaly talán ugyanitt állt és az Édesanyja kezeit szorongatva várta, hogy ő is sorra kerülhessen a Télapónál. Az emlékezés könnyeket csalt bánatos szemeibe. Az apja észrevette, és vigasztalóan megszorította a puha kis kezecskét. Magához ölelte a kislányt és olyan elveszettnek látszottak a vidám nevetéstől, és izgatott beszélgetéstől hangos tömegben. Aztán a Télapó, mintha csak véletlenül nézett volna feléjük a kislányra nézett. Kissé összeráncolta a homlokát és úgy tett, mint aki erősen gondolkodik.

- Niki!? Ugye Te vagy Niki? Gyere csak, van itt Neked egy vers. Az a címe, hogy Angyali Üzenet.
A kislány bólintott, de nem mozdult. Továbbra is az apukája kezét szorította.

A Télapó pedig elkezdte szavalni az üzenetet:

Az Angyalok a mennyben laknak,
De szívünkben is helyet kapnak.
Vigyázzák az álmainkat,
Felügyelik napjainkat.
Nem kérnek semmit, mindig csak adnak,
Ha bánat ér minket, megsimogatnak.
Ott vannak minden szelíd ölelésben,
Minden szívből születő mosoly melegében.
Úgy szeretnek, mint az Édesanyák,
Letörlik arcunkról a könnyeink nyomát.
Én ott jártam az Angyaloknál,
Tőlük hoztam üzenetet,
Az van írva e levélben,
Édesanyád itt van veled.
Ha nem is látod őt, a szíveddel majd érzed,
Hogy amíg csak élsz, ő vigyázza lépted.

- Ne szomorkodj - ezt üzeni,
Én mindig veled maradok.
Bármikor, ha szükség lesz rám,
A szívedbe nézz, ott vagyok.
Őrizd meg jól e a levelet,
Hogy emlékeztessen rám,
S ha majd egyszer nagy leszel, akkor is gondolj rám.
És amikor már neked is lesz egy gyermeked,
Neki is olvasd fel ezt az üzenetet.
Mindig érezni fogod soha el nem múló szeretetem,
Ha fázna a lelked, én napfénnyel hevítem.
A csillagokkal együtt őrzöm majd az álmod,
Megkérem a szelet, hogy fújja el bánatod.
Ott leszek, a holdfényben, mely szelíden simogat,
Az angyalokkal együtt kísérjük utadat.
A Mennyországból is vigyázok rád,
Mert ott is én maradok a te Édesanyád.

A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a verset, és mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az "égi postán" érkezett üzenetet halkan megkérdezte:

- Találkoztál a mennyországban az Édesanyámmal?
- Igen, ő volt a legkedvesebb Angyal, akit valaha láttam. Ő írta neked ezt az üzenetet.
Niki a szívéhez szorította a levelet, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához:
- Este majd elolvasod még nekem?
- Igen, még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.

Pár nap múlva Niki újra eljött a Télapóhoz az apjával együtt. Mikor rákerült a sor megkérdezte:
- Szavalhatok neked?
- Ó, igen, alig várom - mondta a Télapó és megsimogatta az arcát.

És a kislány hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet.

- Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen, hogyha a levéllel bármi is történne - mondta a kislány. A Télapó nem szólt semmit, mert a torkát fojtogatta a meghatódottság, csak a szemei kezdtek furcsán csillogni, és belül a szívében érezte, hogy az a mások számára értéktelen papírdarabka, amelyre az Angyali Üzenet volt írva, a kislánynak minden földi kincsnél értékesebb. Mert az egy igazi Angyali Érintés."

Szárny nélküli angyal

- De angyalok igenis vannak! - mondta durcásan, és berohant a szobájába.

Szülei órákon át kérték, hogy jöjjön elő, hogy beszéljen hozzájuk, hogy bocsájtson meg nekik. De a kisfiú nem felelt. Az anyukája azt hitte, hogy biztos ott duzzog az ágyán. Benyitott hozzá. A szoba üres volt. Egy papír hevert a padlón.

A lakás a 2. emeleten volt. Az ablak nyitva. Talán kiugrott? Rohant ijedten a nő, lenézett a járdára, hogy ezt tette-e. De nem látta. Pedig teljesen meg volt világítva, de nem volt ott holttest.

Visszament, leült az üzenet mellé, és csöndesen olvasni kezdte:

"Szüleim! Ne sírjatok értem, ne gyászoljatok engem. Hisz nem haltam meg. Ebben a világban már nem volt többé maradásom, elhívtak. Most hogyha kinéztek az égboltra, ott a legfényesebb csillag: az az én otthonom. Ott éltem még mielőtt közétek kerültem volna. Honvágyam volt, mert itt senki nem hitt nekem. Nem a ti hibátok, hogy elmentem. Ti emberek vagytok földi felfogással. Én sosem voltam az. Sokszor megpróbáltam elmondani nektek, hogy nem vagyok az, aminek látszom; de nem hallgattatok végig. Most már elhiszitek, hogy vannak angyalok?''

Angyali mese

Angyali mese

Kicsi angyal könnye pereg
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon
értéke nem kincs vagy vagyon.

Hold sugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!

...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most?- kérdi ríva,
társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.

Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!

Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
Így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja!
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
Meséld el a gondjaidat!

Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám...
fejemen a szép glóriám!

Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?

Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
Ne sírj édes, kicsi angyal
megbirkózunk minden bajjal!

Én megóvlak, megvédelek
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!

Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
sorok közt a tanulságot.
Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod.

Angyali mese

Angyali mese

Kicsi angyal könnye pereg
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon
értéke nem kincs vagy vagyon.

Hold sugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!

...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most?- kérdi ríva,
társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.

Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!

Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
Így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja!
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
Meséld el a gondjaidat!

Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám...
fejemen a szép glóriám!

Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?

Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
Ne sírj édes, kicsi angyal
megbirkózunk minden bajjal!

Én megóvlak, megvédelek
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!

Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
sorok közt a tanulságot.

Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
Ki hozza a boldogságod!

A kicsi lélek meséje

Mit tudsz magadról?
/Közreadta: Deres Zsófia - Öti-Hati FaceBook-Fan Club/

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek:

- Tudom ám, hogy ki vagyok én!
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek

Isten szélesen mosolygott.
- Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már az összes lélek tudott. Pompás! – mondta – Ez igazán remek!

De hamarosan ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:

- Szia, Isten! Most, hogy tudom, Ki Vagyok, de vajon jó nekem, hogy az vagyok?
- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
- Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.

Aztán Isten arckifejezése megváltozott:
– Van itt egy dolog.
- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
- Itt nincs semmi más, csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.
- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, és egy kicsit összezavarodott.
- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy, mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng - együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen. Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.
- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten.

– Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.
- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
- Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, ha csak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát. Aztán Isten elmagyarázta, azért, hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni.

– Ez egy óriási ajándék – mondta Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más. Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül. Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges vagyok?
- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges" nem azt jelenti, hogy „jobb". Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált.
– Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.
- Miben akarsz különleges lenni?- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek.– Nem értem.
- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten.
- Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy? A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra.
– El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
- Igen! – értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.

- Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan. A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.
- Rendben – mondta a Kicsi Lélek.
– Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell. A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.
- Mi az? – sóhajtotta.
- Nincs senki akinek megbocsájthatnál.
- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.
Senki! – válaszolta Isten.
- Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül. A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel. Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga. Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek" lenni. És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez.
De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta - Én segítek neked.
- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?
- Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!
- Tudsz?
- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz. - De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe, és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.
A Kicsi Lélek meglepetnek tűnt a válasz hallatán.
- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is. Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában. És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz".

Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?

- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit. Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta– De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.

- Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot". Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek! Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.

- Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.

- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…

- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?

- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás.

A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak. És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé. Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott. - Mindig emlékezz! – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.

A szeretet tér, a szeretet a szív érintése. Öleld át magad és a másikat a szívedben. Minden perc, minden lélegzet egy ajándék Istentől. Minden nap egy lehetőség, hogy szeress, élj vele! Minél többször olvasod el, annál több embernek megbocsájtasz! Én emlékeztetlek a régi önmagadra! Egyet kell tudnod, látom benned a jót, de a hited erősebb lehetne! Egy küldött szeretetet hordoz nem fájdalmat! Szeretetet önmagad felé, de azt nagyon!

Ismerni egy szót vagy megérteni, élni nem ugyanaz! Lépj egy lépést az Univerzum felé és ő tízet lép feléd! Amikor egy nemmel kezded vagy előtte ez van, írd le és satírozd át a nemet és látni fogod életedben a saját sorsod és félelmed teremtését!

Ezt akarod!? nem tudok változni, a halált választom, képtelen vagyok változni... Nem bírálni kell magad, hanem elfogadni! Ez akkor lesz hatásos ha te magad teszed! Az ajtót megmutattam a kulcs a kezedben te kell kinyitnod az ajtód és belépni, ha akarsz!

Atyám mindenhol ott van!

Angyalok

Azon az estén, ha az ember felnézett az égre, talán sosem tudta volna levenni róla a szemét. A kis fénylő pontok, melyek egymáshoz oly közel ültek, szinte lökdösték egymást, fogva tartották a pillantást. A csillagok nevettek a kis szellő huncut csiklandozásától, mely oly kellemessé tette a nyári éjszakát. Tökéletes este volt. És még a csönd is hallgatott. Ujját szája elé tette és elnémított mindenkit, aki meg merte volna zavarni a teljes nyugalmat.

A pályaudvaron egy lélek sem mászkált a peronon. A lámpa magányosan világította meg a síneket társaival együtt. A fehér fényből egy pár alakjai bontakoztak ki. Egy lány és egy fiú sétált a kikövezett úton. A lány fekete szoknyájával és bordó ujjatlan fűzős felsőjével tisztelte meg a színházat, ahova a fiú hívta. A srácon az öltöny fekete inggel valami férfias eleganciát kölcsönzött neki, pedig alig volt több 17 évesnél. Zakóját hátára dobva némán sétált a lány mellett. Feszült volt a csend köztük, a lánynak nem volt mondanivalója, de a fiú még annyi mindent szeretett volna tudni róla.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem - a fiú mély hangja szinte hasította a levegőt, mint amikor a kést beleszúrjuk a kenyérbe.

- Én köszönöm, hogy meghívtál, még sosem voltam premieren. - a lány hátravetette hosszú haját és ránézett a fiúra azt pedig külön köszönöm, hogy hazakísérsz ilyen későn.

- Ugyan. Szeretek sétálni...
Elindultak lefelé az aluljárón, a piszkos és összefirkált falak még közelebb hozták őket egymáshoz. Nem siettek, szinte andalogva haladtak előre, mikor egy nyögés hallatszódott az egyik feljáró felől. A két fiatal egymásra nézett. A fiú megszaporázta lépteit, de a lány megállt az újabb nyögés hallatára és szája sarkát rágva nézett a hang irányába. Az ösztönei azt súgták, hogy a zaj hozzátartozója nincs túl jól. A fiú is megállt, szólni akart a lánynak, de az egy újabb nyögés után elindult a feljáróhoz.

Egy fiú feküdt a lépcsőn. Szeme csukva volt, keskeny száján szaggatottan szedte a levegőt. Vékony testét farmer és egy fekete póló fedte. De nem ez volt a legszembetűnőbb. Hanem a karján lévő hosszú vörös csík, mely egészen a hajlatig engedte ki piros levét. A lány kikapta táskájából a telefonját és tárcsázott. Remegő ajkai alig akartak megszólalni.

- Kérem egy mentőt az aluljáróba. Egy fiú felvágta az ereit!

Letette a telefont és a fiú mellé szaladt. A másik megfogta fekete zakóját és az ájultan fekvő feje alá tette. A srác kinyitotta barna szemét és a lányt látta maga előtt

- Már a... a Mennyben vagyok? ... szuszogta, lassan beszélt, szemét összehúzta.
Nem egészen. És szőke teremtés mellette guggolt.

- Pedig egy angyalt látok...
- Hogy hívnak?
- Ba...lázs A szemét becsukta, a fejét pedig elfordította.
- Balázs, nézz rám...nézz a szemembe! A lány emelt hangon fordította maga felé a fiú arcát
- Mikor mehetek át a...kapun? - nyögte.
- Figyelj rám! Nézz a szemembe! Miért bántottad magad?
- Mert...nem...nem szerettek...elhagytak...
- Micsoda?
- Te vagy az őrangyalom?
- Én nem...nem...
- Miért...engedted...meg neki?...Nem...szóltál...

Ekkor szirénázó hangok törték meg a fiú nyögéseit, a lány mellett álló srác felszaladt a lépcsőn. Léptei kopogtak az aluljáróban visszhangot verve a grafitis falakra. A mentősök lerohantak a fiúhoz és az orvos azonnal bontotta a kötszert.

- Túl sok vért vesztett. Be kell vinnünk. - fordult a szőke lányhoz, aki csak bólintani tudott.
Még látta, ahogy a fiút hordágyra rakják, a hangját pedig messziről, de élesen hallotta.

- Az Angyal...az Angyal...

A két őrangyal

Egyik este két őrangyal találkozott a város kapujában. Köszöntötték egymást,aztán egyikük ezt kérdezte. „Mi dolgod mostanában? Mik a feladataid?"

A másik angyal így válaszolt: „Rám bízták,hogy vigyázzak egy elesett emberre. Lent lakik a völgyben; nagy bűnök nyomják a lelkét, tejesen elzüllött. Hidd el, nagyon nehéz megbízatás ez,dolgozom is keményen."

Az első angyal így vélekedett: „Nem olyan nehéz ez. Sok bűnöst ismertem, Sokukat védelmeztem. Most viszont egy jámbor emberről kell gondoskodnom, amott lakik az árnyas rendházban. Elhiheted,ez aztán nem mindennapi, Kényes feladat."

A másik angyal felmordult: „Ugyan már, miféle nagyképű túlzás ez! Már hogyan lehetne egy szent életű ember oltalmazása nehezebb, mint egy züllött alaké?!"

Az első angyal méregbe gurult: „Szégyentelen! Még hogy én nagyképű! Színtiszta igazat beszélek! Szerintem te Magad vagy nagyképű!" Az angyalok egyre dühödtebben védték a maguk igazát először csak a szavaikat hívták segítségül, végül a szárnyaikat,sőt ökleiket is.

Míg így dulakodtak, megjelent egy arkangyal, és szétválasztotta őket. „Mi ütött belétek,miért verekedtek?" -kiáltott rájuk.- „Hát nem tudjátok,hogy őrangyaloknak szigorúan tilos a verekedés? Ki vele, mi a baj?" A két angyal egymás szavába vágva kezdte bizonygatni, hogy a munka,amivel megbízták, nehezebb mint a másiké,és nagyobb elismerést érdemel.Az arkangyal megcsóválta a fejét, elgondolkozott,majd így szólt:

„Barátaim,bizony,nem tudom eldönteni, melyikőtök megbízatása érdemel nagyobb tiszteletet.Ám a rám ruházott hatalom kötelez arra ,hogy békességet és rendet teremtsek. Ezért tehát közlöm veletek, hogy mostantól ki-ki a másik feladatát látja el. Most majd megtapasztalhatjátok a magatok bőrén,melyik megbízatás a nehezebb!Menjetek,lássatok munkához!"

A megregulázott angyalok fölszedelőzködtek,közben így mérgelődtek magukban:"Ezek az arkangyalok! Napról napra megkesrítik a magunkfajta egyszerű angyalok életét."Az arkangyal pedig nézte őket,s így gondolkozott "Egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk. Az őrangyalokra folyton vigyázni kell."
(Khalil Gibran)