Angyalok

Azon az estén, ha az ember felnézett az égre, talán sosem tudta volna levenni róla a szemét. A kis fénylő pontok, melyek egymáshoz oly közel ültek, szinte lökdösték egymást, fogva tartották a pillantást. A csillagok nevettek a kis szellő huncut csiklandozásától, mely oly kellemessé tette a nyári éjszakát. Tökéletes este volt. És még a csönd is hallgatott. Ujját szája elé tette és elnémított mindenkit, aki meg merte volna zavarni a teljes nyugalmat.

A pályaudvaron egy lélek sem mászkált a peronon. A lámpa magányosan világította meg a síneket társaival együtt. A fehér fényből egy pár alakjai bontakoztak ki. Egy lány és egy fiú sétált a kikövezett úton. A lány fekete szoknyájával és bordó ujjatlan fűzős felsőjével tisztelte meg a színházat, ahova a fiú hívta. A srácon az öltöny fekete inggel valami férfias eleganciát kölcsönzött neki, pedig alig volt több 17 évesnél. Zakóját hátára dobva némán sétált a lány mellett. Feszült volt a csend köztük, a lánynak nem volt mondanivalója, de a fiú még annyi mindent szeretett volna tudni róla.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem - a fiú mély hangja szinte hasította a levegőt, mint amikor a kést beleszúrjuk a kenyérbe.

- Én köszönöm, hogy meghívtál, még sosem voltam premieren. - a lány hátravetette hosszú haját és ránézett a fiúra azt pedig külön köszönöm, hogy hazakísérsz ilyen későn.

- Ugyan. Szeretek sétálni...
Elindultak lefelé az aluljárón, a piszkos és összefirkált falak még közelebb hozták őket egymáshoz. Nem siettek, szinte andalogva haladtak előre, mikor egy nyögés hallatszódott az egyik feljáró felől. A két fiatal egymásra nézett. A fiú megszaporázta lépteit, de a lány megállt az újabb nyögés hallatára és szája sarkát rágva nézett a hang irányába. Az ösztönei azt súgták, hogy a zaj hozzátartozója nincs túl jól. A fiú is megállt, szólni akart a lánynak, de az egy újabb nyögés után elindult a feljáróhoz.

Egy fiú feküdt a lépcsőn. Szeme csukva volt, keskeny száján szaggatottan szedte a levegőt. Vékony testét farmer és egy fekete póló fedte. De nem ez volt a legszembetűnőbb. Hanem a karján lévő hosszú vörös csík, mely egészen a hajlatig engedte ki piros levét. A lány kikapta táskájából a telefonját és tárcsázott. Remegő ajkai alig akartak megszólalni.

- Kérem egy mentőt az aluljáróba. Egy fiú felvágta az ereit!

Letette a telefont és a fiú mellé szaladt. A másik megfogta fekete zakóját és az ájultan fekvő feje alá tette. A srác kinyitotta barna szemét és a lányt látta maga előtt

- Már a... a Mennyben vagyok? ... szuszogta, lassan beszélt, szemét összehúzta.
Nem egészen. És szőke teremtés mellette guggolt.

- Pedig egy angyalt látok...
- Hogy hívnak?
- Ba...lázs A szemét becsukta, a fejét pedig elfordította.
- Balázs, nézz rám...nézz a szemembe! A lány emelt hangon fordította maga felé a fiú arcát
- Mikor mehetek át a...kapun? - nyögte.
- Figyelj rám! Nézz a szemembe! Miért bántottad magad?
- Mert...nem...nem szerettek...elhagytak...
- Micsoda?
- Te vagy az őrangyalom?
- Én nem...nem...
- Miért...engedted...meg neki?...Nem...szóltál...

Ekkor szirénázó hangok törték meg a fiú nyögéseit, a lány mellett álló srác felszaladt a lépcsőn. Léptei kopogtak az aluljáróban visszhangot verve a grafitis falakra. A mentősök lerohantak a fiúhoz és az orvos azonnal bontotta a kötszert.

- Túl sok vért vesztett. Be kell vinnünk. - fordult a szőke lányhoz, aki csak bólintani tudott.
Még látta, ahogy a fiút hordágyra rakják, a hangját pedig messziről, de élesen hallotta.

- Az Angyal...az Angyal...