Az első születésnap után egyre inkább feltűnő volt az elmaradás és a furcsaság.
Úgy tűnt nekem, hogy nem hall. Hiába beszéltem hozzá, nem figyelt. Azonban egy véletlen folytán kiderült, hogy hall, csak éppen nem törődik az elhangzó szavakkal.
Ekkorra már a családban is hatalmas feszültségek lebegtek, amit ő, mint érzékeny kis műszer, tisztán vett. Emiatt aztán ő is egyre feszültebb lett és éjszakákon át sokat sírt vigasztalhatatlanul. Ekkorra még jobban ragaszkodott hozzám, nélkülem egyetlen percre sem akart lenni. Azt is észrevettem, hogy úgy néz az emberekre, mintha egy üvegen nézne keresztül.
17 hónapos volt, egyedül elindult. Nem beszélt, furcsán viselkedett. Hiába mondtam az észrevételeimet bárkinek, csak azt kaptam vissza, hogy el van kényeztetve, mert kitalálom a gondolatát és mindent megteszek neki.
A műszaki dolgokhoz nagy érzéke volt. És a Lego-ból is szép és bonyolult építményeket épített, de a kedvenc még mindig a kerekek pörgetése volt. Sokat sikított, rombolt. Semmilyen korlátozást nem tűrt meg.
A második karácsonyt már észrevette, cibálta a fenyőfát.
Ahogy stabilan járni kezdett, nem volt számára akadály. Villámgyorsan közlekedett és amit menet közben talált, azt lesöpörte, eldobta. Ha véletlenül elesett, újrajátszotta az eseményt és pontosan ugyanoda beverte a fejét. Egyre többször ütögette a fejét a falba is.
Két éves lett, de még mindig nem beszélt, de kiválóan kommunikált.
Én teljesen ráhangolódva, olvastam a gondolataiban. Mindig értettem, mi a baja, mit szeretne. Akik nem vették az ő adását, azok sértődötten távolodtak el tőlünk. Hárman maradtunk: Máté, én és a lányom, akik szavak nélkül is értettük egymást.
Hatalmas szeretet áradt belőle.
