1993. volt ekkor.
Azt, hogy mit tettem a diagnózis megtudásakor, jól illusztrálja egy visszaemlékezésem, amit 2000-ben írtam erről az időszakról. Ma sem tudnám jobban összefoglalni.
A probléma nem büntetés, hanem feladat, amit meg kell oldani!
Nekem olyan szerencsés természeten van, ha jön egy probléma az életemben, akkor rögtön ráhangolódom és azon töröm a fejem, milyen úton-módon lehet ezt megoldani. Míg a körülöttem lévők azon bánkódnak, siránkoznak, hogy mi történt, letaglózva állnak, én már tettem egy kört a probléma körül.
Többoldalról megnézve a dolgot már terveim vannak, hogyan lehetne megoldani. Visszatérve gondolatbeli körutamról csodálkozva látom, hogy a többiek még mindíg a problémán rágódnak. És amilyen gyorsan megtettem ezt a gondolatbeli kört, olyan gyorsan intézkedni kezdek. Valahogy mindíg tudom, hogy kit kell felhívni, kinek kell levelet írni. -És most bocsánatot kérek az előzőekben leírtak miatt, nem magamat akarom dicsőíteni, de meggyőződésem, hogy ennek a természetemnek köszönhetem, hogy odáig eljutottunk, ahol most tartunk.
Mivel az autizmussal a harmadik gyermekem ismertetett meg, így volt már tapasztalatom a gyermeknevelésben, mert két testvére nem volt autista. Így igen hamar feltűnt a másság: a megkésett fejlődés, a dührohamok, a nembeszélés, a szobatisztaságra való hajlam teljes hiánya, ajtócsapkodások, fejének falbaverése, sikítozások, a kommunikáció sérülése, a veszélyérzet teljes hiánya, értelmetlen, vigasztalhatatlan sírásai, hiperaktív magatartása. A szokványos, normális 0-3 éves korban megszokott, elvárt viselkedéstől való teljes eltérés.
Nem bánkódtam emiatt, nem találgattam, hogy egy "normális" gyerek mit tudna már ebben a korban. Sőt még azt sem emlegettem fel, hogy másik két gyermekem miket tudott már ekkor.
Ekkor mit tettem? Majd apránként a család többi tagja is, nem kis harc árán belátta, jobb követni a példámat. Elfelejtettem mindent, amit addig tudtam, tapasztaltam, olvastam a gyermeknevelésről. Ezek helyébe lépett a megérzés, az ösztön szava. Tiszta lappal indultunk. Nem a gyerektől vártam el, hogy "normálisan" viselkedjen, hanem a gyerek által produkált viselkedést tartottam normálisnak és magamat változtattam meg. A környezetét pedig biztonságossá alakítottam át.
Én teljesen ráhangolódtam a gondolataira, az ő logikája szerint kezdtem gondolkodni, az ő szemével kezdtem látni a világot. Döbbenetes volt a felismerés: más valóság is létezik, nemcsak az eddig megszokott. Arról az oldalról a normálisnak mondott élet és a normálisan viselkedő, reagáló emberek voltak furcsák, mások. Igaz, hogy nem beszélt, de tudtam a gondolatait, a szeméből láttam, mit szeretne, mi okozna neki örömöt. Ezután annyira egyértelmű lett, hogy miért dühöng. Az Ő fejével gondolkodva én is dühöngtem volna azokon a dolgokon.
Rengeteget tanultam tőle, türelmesebbé tett. Amit tőle tanultam, soha sehonnan nem tudtam volna meg. Nélküle szegényebb lenne az életem. Minőséget adott. És nagyon fontosnak tartom azt is, hogy fogantatása pillanatától nagyon szerettem. Nem állítottam fel mércét, hogy minek feleljen meg, ha majd megszületik. Nem voltak elképzelések, elvárások, tervek. Olyannak szerettem, amilyen lett, mert úgy volt aranyos, ahogy volt. Mert olyan aranyosan tudott mosolyogni, mert olyan sok szeretetet tudott adni és elfogadni. Igen, az autista is képes erre! Ilyen minőségű szeretetet csak autista tud adni.
Szeret és nem érdekből. Szeret őszintén, tisztán, ártatlanul. Szeret és mégjobban szeret, ha érzi, hogy őt is feltétel nélkül szeretjük, elfogadjuk olyannak, amilyen. A szeretet összehasonlításkor szertefoszlik. A kölcsönös bizalom és szeretet segítségével pedig nagyon sokat lehet javítani a gyerek állapotán. Ha feltétel nélkül szeretjük, csak akkor bízhatunk abban, hogy fejlődni fog, bármilyen kicsi lépésekben, de fejlődik, változik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése