Érzések:
Valami belülről azt súgta, hogy ez a szülés nem lesz sima. Ott lebegett a császármetszés lehetősége. Orvosilag nem volt alátámasztva, csak én éreztem. Így fel is készültem: vasinjekciókat kértem, hogy később ne kelljen vért kapnom. EKG vizsgálatot kértem a szívritmuszavarom miatt. Felkészültem az altatásra, műtétre.
A szülés:
Elérkezett az idő, de a baba nem jelezte, hogy jönne. A kórházban többszöri próbálkozás után sem indult meg a szülés. Egy vizsgálatkor véletlenül derült ki, hogy a baba arctartásos, ezért csak császármetszéssel tud megszületni (minden 500. szülésre jut egy arctartásos). Míg vártunk a műtőre az orvosok egymásközött, de hallótávolságon belül megbeszélték, hogy a baba biztos vízfejű, ezért nem fért be a szülőcsatornába a feje. Ez a megjegyzés döbbentett rá arra, hogy igen, itt tényleg nincs rendben valami. És ez a baba nem mindennapi, az biztos.
Amikor először megláttam: egy gyönyörű, formás kis vasgyúrót foghattam a kezemben. Mindene tökéletes. Olyan intenzitással szopott, hogy a tejcsatorna-rendellenesség ellenére is beindult a tejelválasztás. Két hétig biztosítva így magának az anyatejet.
Minden alkalommal, amikor kezembe foghattam egy élénk tekintetű baba nézett vissza rám. Ilyenkor én szinte elolvadtam, elfelejtettem mindent, nem fájt semmi. Nagyon rossz érzés volt, amikor elvitték tőlem. Nem akartam elengedni. De ő sem akart elmenni. Mellettem mindig rendben volt, ahogy elvitték, sírt. De ez volt a szabály.
Az ötödik napon letisztultak az események bennem. Rádöbbentem, hogy mindkettőnk élete hajszálon múlott. Olyan sírórohamot kaptam, amit alig tudtam abbahagyni. De amikor elmúlt, megkönnyebbültnek, erősnek éreztem magam. Mintha újjászülettem volna.
Egyetlen fontos volt számomra: a kisfiam.
