Iskolába kell(ene) menni
Máté 6. születésnapja környékén kértem egy felülvizsgálatot a Tanulási Képességet Vizsgáló Bizottságtól. Képességei kb. középső óvodásnak feleltek meg, ezért vártam a javaslatot, hogy hová írassam be.
A Bizottság véleménye: "A gyermek értelmi szintje autisztikus viselkedése miatt középsúlyos értelmi elmaradásra utaló szintet mutat. IQ nem mérhető, mivel hipermotilitása miatt nem lehet feladathelyzetben tartani. Gyógypedagógiai óvodai csoport megkísérelhető. Figyelme és együttműködő készsége fejlesztendő."
Ezzel a véleménnyel nem értettem egyet. Tudtam, hogy Máté el van maradva, de tudtam azt is, hogy nem középsúlyos értelmi fogyatékos. Azért látszik annak, mert öntörvényessége miatt csak azt csinálja meg, amihez kedve van, és nem azért nem csinálja meg a feladatot, mert képtelen rá, vagy nem érti a kérést. Én láttam benne az értelmet, hiszen én 24 órában voltam vele és figyeltem, nem pedig csak egy órát, mint a Bizottság.
Azért az ajánlott óvodát megnéztem. Lakóhelyünktől 20 km-re volt, bentlakásos óvoda. Körbevezettek, nagyon kedvesek voltak és szeretettel fogadták volna Mátét is. Azonban az ott lévő gyerekek tényleg középsúlyos értelmi fogyatékosok voltak. Egyértelmű volt, hogy ide egyáltalán nem való. És a bentlakás is teljesen elképzelhetetlen volt . Hiszen Máté csak velem tudott aludni, szorosan átölelve a nyakamat. Még így is sokszor nyugtalan volt éjjel, vagy vigasztalhatatlanul sírt.
/Erről jutott eszembe, hogy az együtt alvással kapcsolatban is kaptam egy országos szaktekintélytől egy "országos tanácsot". Nagyon helytelenítette, hogy Máté mellettem alszik. Tanácsa szerint úgy lehet erről leszoktatni, hogy minden nap tíz centivel arrébb kell húzni az ágyát az enyémtől és egyszer csak a másik szobában fogja találni magát. És többet nem fog mellém feküdni. /
A bentlakásos óvoda lehetőségét elvetve tovább keresgéltem. Találtam is egy budapesti egyesületet, akik kiharcoltak az egyik kerületben egy autista iskolát. Ők a szülőknek, gyerekeknek, leendő tanároknak egy ismerkedési hetet rendeztek Békés megyében. Mi is elmentünk, hogy megismerkedjünk a többiekkel. Jól éreztük magunkat az egy hét alatt, sokat beszélgettünk a sorstársakkal, láthattunk más gyerekeket is, akiknek ugyanez volt a diagnózisuk. Máté minden este haza akart menni, sírt szinte egész éjjel. De nappal nagyon jól érezte magát.
Jó is lett volna ez az iskola. De amikor az osztálytermet bemutatva rátértek a "magánzárkára", akkor hagytam ott őket. A "magánzárka" egy fém szekrényke, éppen akkora, amibe egy gyerek állva belefér, kilátni nem lehet, kívülről zárható. Ide az elképzelések szerint akkor kerül majd a gyerek, ha dühöngeni kezd. Addig marad itt, amíg le nem nyugszik. Majd visszamehet a többiek közé. Ezt a módszert középkori kínzásnak tartottam és ezek után nem tudtam megbízni a tanárok szakértelmében sem.
Logopédusunk segítségével lehetőségünk nyílott egy egyhetes lovaglóterápián való részvételre lakóhelyünkön.
Máté nagyon élvezte, úgy ült a lovon, mintha mindig ezt csinálta volna. Pedig akkor látott lovat először.
Máté 6. születésnapja környékén kértem egy felülvizsgálatot a Tanulási Képességet Vizsgáló Bizottságtól. Képességei kb. középső óvodásnak feleltek meg, ezért vártam a javaslatot, hogy hová írassam be.
A Bizottság véleménye: "A gyermek értelmi szintje autisztikus viselkedése miatt középsúlyos értelmi elmaradásra utaló szintet mutat. IQ nem mérhető, mivel hipermotilitása miatt nem lehet feladathelyzetben tartani. Gyógypedagógiai óvodai csoport megkísérelhető. Figyelme és együttműködő készsége fejlesztendő."
Ezzel a véleménnyel nem értettem egyet. Tudtam, hogy Máté el van maradva, de tudtam azt is, hogy nem középsúlyos értelmi fogyatékos. Azért látszik annak, mert öntörvényessége miatt csak azt csinálja meg, amihez kedve van, és nem azért nem csinálja meg a feladatot, mert képtelen rá, vagy nem érti a kérést. Én láttam benne az értelmet, hiszen én 24 órában voltam vele és figyeltem, nem pedig csak egy órát, mint a Bizottság.
Azért az ajánlott óvodát megnéztem. Lakóhelyünktől 20 km-re volt, bentlakásos óvoda. Körbevezettek, nagyon kedvesek voltak és szeretettel fogadták volna Mátét is. Azonban az ott lévő gyerekek tényleg középsúlyos értelmi fogyatékosok voltak. Egyértelmű volt, hogy ide egyáltalán nem való. És a bentlakás is teljesen elképzelhetetlen volt . Hiszen Máté csak velem tudott aludni, szorosan átölelve a nyakamat. Még így is sokszor nyugtalan volt éjjel, vagy vigasztalhatatlanul sírt.
/Erről jutott eszembe, hogy az együtt alvással kapcsolatban is kaptam egy országos szaktekintélytől egy "országos tanácsot". Nagyon helytelenítette, hogy Máté mellettem alszik. Tanácsa szerint úgy lehet erről leszoktatni, hogy minden nap tíz centivel arrébb kell húzni az ágyát az enyémtől és egyszer csak a másik szobában fogja találni magát. És többet nem fog mellém feküdni. /
A bentlakásos óvoda lehetőségét elvetve tovább keresgéltem. Találtam is egy budapesti egyesületet, akik kiharcoltak az egyik kerületben egy autista iskolát. Ők a szülőknek, gyerekeknek, leendő tanároknak egy ismerkedési hetet rendeztek Békés megyében. Mi is elmentünk, hogy megismerkedjünk a többiekkel. Jól éreztük magunkat az egy hét alatt, sokat beszélgettünk a sorstársakkal, láthattunk más gyerekeket is, akiknek ugyanez volt a diagnózisuk. Máté minden este haza akart menni, sírt szinte egész éjjel. De nappal nagyon jól érezte magát.
Jó is lett volna ez az iskola. De amikor az osztálytermet bemutatva rátértek a "magánzárkára", akkor hagytam ott őket. A "magánzárka" egy fém szekrényke, éppen akkora, amibe egy gyerek állva belefér, kilátni nem lehet, kívülről zárható. Ide az elképzelések szerint akkor kerül majd a gyerek, ha dühöngeni kezd. Addig marad itt, amíg le nem nyugszik. Majd visszamehet a többiek közé. Ezt a módszert középkori kínzásnak tartottam és ezek után nem tudtam megbízni a tanárok szakértelmében sem.
Logopédusunk segítségével lehetőségünk nyílott egy egyhetes lovaglóterápián való részvételre lakóhelyünkön.
Máté nagyon élvezte, úgy ült a lovon, mintha mindig ezt csinálta volna. Pedig akkor látott lovat először.
