"Na, mi van? Ellopták az összes pelenkát?"
Ez egy érdekes dolog volt nálunk.
Máté annyira ragaszkodott a pelenkához, hogy még a legnagyobb nyári melegben sem lehetett róla levenni. Próbáltam bilire ültetni, megfeszítette magát és torkaszakadtából ordított. Ajánlottak zenélő bilit is. Attól meg annyira megijedt, hogy egy hétig nem ment be abba a helyiségbe, ahol előzőleg a zenélő bili volt. A WC-től is félt.
Amerre jártam Mátéval, szakemberektől kérdeztem, hogy mit lehetne tenni? Soha senki nem mondta, hogy előfordul az autistáknál, hogy később lesznek szobatiszták. Használható tanácsot sehol sem kaptam. Kaptam viszont érdekest.
Az egyik helyen azt tanácsolták, hogy le kell róla tépni a pelenkát, itt most rögtön. Nem baj, ha ordít, nekem kell erősnek, határozottnak lennem, úgyis csak egy napig fog ordítani, aztán megszokja, hogy nincs pelenkája.
Másik helyen ezt tanácsolták: "el kell dugni a pelenkát, ne lássa, hogy van. Ha keresi, azt kell mondani, hogy elvitte a cica".
Harmadik helyen ezt a kritikát kaptam: "azért nem szobatiszta még, mert anyuka babázik, nem akarja, hogy felnőjön. Amíg pelenkázza, addig a pici babája marad. Vegye észre, hogy már nagyfiú. Itt és most rögtön tépje le róla a pelenkát!" "Kezdjen barátkozni a szellemi fogyatékosok bentlakásos iskolájának gondolatával, mert úgyis oda kell majd vinni. Minél előbb, annál jobb."
Végül az egyetlen épkézláb tanácsot egy védőnő barátnőmtől kaptam: "várni kell türelmesen, mert amíg a gyerek nem érett rá, addig hiába minden. És itt nem az évek száma számít."
A szakembereknek kellene a legjobban tudniuk, hogy erőszakkal semmit sem lehet elérni, csak mégnagyobb ellenállást és a tiltott dologhoz való mégnagyobb ragaszkodást. Nembeszélve arról a lelki traumáról, amit az erőszakoskodás okoz. A 3-6 éves időszakban éppen elég önmarcangoló gondolatom volt: "lehet, hogy mégis én bibázok el valamit, hiszen én vagyok vele éjjel-nappal. Vagy lehet, hogy van valami szervi baja?"
Jó lett volna egy megfelelő tájékoztatás. Akkor is próbálkoztam volna, hiszen minden normális szülőnek az a célja, hogy gyermeke minél önállóbb legyen minden területen.
Így aztán megint magamtól kértem tanácsot, mint már annyiszor, hiszen senki mástól nem kaptam.
Minden tisztábatevést összekötöttem a WC használatával. Szépen lassan, kis lépésekben haladtunk előre. Fél év alatt értem el, hogy nappalra szobatiszta lett.
Nagyon fontosnak tartottam, hogy erről a mi kis programunkról senki se tudjon. A sikereket sem vertem nagydobra. Csak a mi kettőnk dolga volt ez. Így nem lett beszédtéma a családban, nem fordulhatott elő, hogy valaki olyan megjegyzést tesz, amitől Máté elszégyelli magát és csődöt mond a programunk.
Az éjszakai szobatisztaság elérésében nagy segítség volt, hogy Budapestre költöztünk ideiglenesen. Itt a szoba közvetlen közelében volt a WC. Első este nem adtam rá pelenkát, el is dugtam, hogy ne lássa. Ő kérte, de megmagyaráztam neki, hogy olyan közel van a WC, könnyen ki tud menni, ha kell. Elalvás előtt többször kiment, és elfogadta ezt az új helyzetet.Hétvégére visszamentünk a régi lakásunkba. Ott kereste a pelenkát, de ott sem találta.
Ezzel a megjegyzéssel zárta le az ügyet: "Na, mi van? Ellopták az összes pelenkát?"
És soha többé nem kellett pelenka sem éjjelre, sem nappalra. 6 éves volt ekkor.
